- Az utakon zörgő levelek; a fák kopaszon, csak itt-ott búslakodik egy-egy haldokló, magára maradt levél! És csend, végtelen csend!
- És ebben a szomorúan szép csendben nem tudom mi volt a legszebb! Nem tudom, mi volt az, ami leginkább megkapta a lelkem, de mintha most értettem volna meg először a ti világotokat.
- Nem tudom, mi indított könnyes dalra, de véghetetlen boldognak, elégedettnek, kielégítettnek és új utat találtnak éreztem magamat!
- Az őszi délutánon hosszú felhőcsíkok húzódtak végig a nyugati égbolton és én nem tudtam, hogy mit nézzek hirtelenében: a csodás őszi alkonyt, vagy azt a galambősz öregembert, aki sok évtizeddel a vállán feljött velünk a hegyek közé; a szomorúságában is diadalmasan szép búcsúzó természetet, vagy azt a szótlanul bámuló leányt, aki meg tudja siratni a virágok halálát és vidáman tudja hordani a hátizsákot?
Ennyit a leveledből. És most válaszolok néhány kérdésedre, hogy miért érezted jobban magadat most, mint máskor, arra a választ olvasd ki saját leveledből.
Hogy miért láttad meg most először azt, ami a természetben igazán szép, arra nagyon könnyű a válasz. - Kedves barátom! - ott, ahol a társaság énekelve járja az erdő utjait, ott nem veheted észre az erdők imádságos csendjét. Ott, ahol disszonáns lárma visszhangzik köröskörül, ott lehetetlen észrevenni a természet gyönyörű, harmóniáját. Ott, ahol nem is a gyönyörködés a valódi cél, ott nem lehet gyönyörködni!
Te bejártál a múltkor egy nagyon szép útvonalat egy lehetetlen társaságban. Vitted egy „turista hölgy” zsákját, szidtad magadban a vezetőt, megtanultál egy turi-nótát, végigélvezted az erdőkerülő elől való menekülés összes gyönyöreit: hogyan is tudtad volna élvezni ebben a miliőben a turistáskodást és hogyan is tudtad volna ebben a káoszban meglátni a természetet?
Magad írod, hogy „ez a társaság persze már egészen más volt, mint azok a múlt vasárnap!” - Igen, barátom! Ezek turisták! Azok csak kirándulók voltak!
Az a galambősz öreg úr, aki nem tudom, hány esztendejével ott rótta közöttetek az utat és aki elmondta neked, hogy mi is neki a természet járása, az nem egyedüli példánya a régi turistának. Van még egynéhány belőlük és csak természetes, hogy azok, akik velük járnak, jó iskolába járnak! Sajnos, a most „turistáskodók” nagy része már egészen más iskolába járt!
Úgy-e, itt nem maradt le a Matild, de persze nem is az utolsó percben érkeztek az állomásra! Úgy-e, itt nem vitáztak sokat azon, hogy melyik a helyes út és ennek dacára sem kevertek sokat; és senki sem állította be magát a társaságban jó turistának!
Nem bizony! Mert ezek valóban jó turisták voltak!
De azért nem kell állandóan velük járnod! Őrülök, hogy találtál egy társaságot, melynél magad is felismerted azt a különbséget, ami turista és „turista” között van. De ez elég! Ne a társasághoz ragaszkodj, hanem a sporthoz: turistáskodj!
Járj egyedül! Most már tudod a legelemibbeket: ne félj, vágj neki egyedül az erdőknek. Vigyázz a ködre, mert az ilyenkor ősszel kellemetlenül tud nyomába szegődni a turistának! Maradj a jelzett utakon és ne indulj el térkép és iránytű nélkül! Használni tudod őket; hogy hasznosan használd, arról majd én gondoskodom.
Ha pedig szereted a társaságot, akkor se maradj egynél! Ha jól is érezted magadat valahol, keress új embereket és új társaságokat is, de vigyázz, hogy bele ne sodródj az úgynevezett egyesületi életbe!
Az egyesületekben társadalmi életet élnek az emberek - vagy veszekednek! Neked egyik sem kell: te turistáskodni akarsz. Ezért ne avatkozz bele egyesületi vitákba és ne csatlakozz pártokhoz akkor sem, ha beiratkozol valamelyik egyesületbe. Járulj hozzá obulusaiddal egyesületed alkotásaihoz, ne vond ki magad a munka alól sem, de a veszekedést és az egyesületesdi-játszást engedd át másoknak.
Hétköznapjaidat lefoglalja a munka, estéidet add azoknak, akik szeretnek, vasárnapjaidat és ünnepeidet pedig töltsd odakünn a természetben!
Az erdő sohasem oly szép, mint most! Keresd fel szorgalmasan és gyönyörködj a természet ezer változatában és millió szépségében.
AJÁNLOM AZ OLDALT
